Az élet egy film, aminek Te vagy a rendezője!

Sikeresen letettem az összes vizsgámat. Megkönnyebbültem, hogy lezárhatom az első félévet és újult erővel indulhatok a másodiknak.

Az új tantárgyaimat nagyon szeretem. Jóval több gyakorlati óránk van, mint elméleti és ennek nagyon örülök. Szeretek otthon nekiülni a feladatoknak, sokkal inkább, mint hogy anyagokat kelljen bemagolnom.
Még várat magára a “nagy áttörés”, nem hiszem, hogy ennyi idő alatt sikerült volna bebizonyítanom, hogy valóban alkalmas vagyok a pályára.
Új év alkalmából elhatároztam, hogy két évet adok az álmaimnak. Ha ennyi idő alatt nem sikerül őket valóra váltanom, akkor feladom, mert nem akarok éveket szánni egyetlen dologra. Egy életem van és minél többet szeretnék elérni, úgyhogy siettetem a dolgokat.

Most úgy érzem, hogy minden jó és minden tökéletes. Boldog és kiegyensúlyozott vagyok. Az egyetem és az írás tölti ki a mindennapjaimat, azt hiszem ennél többet nem is kívánhatnék! 🙂

Fenn voltam egész éjszaka. Utoljára tegnap délután 4től kb 9ig aludtam, aztán nekiestem a maradék tételek kidolgozásának. Iszonyúan szprít az idő, eltelt egy nap, eggyel kevesebb a vizsgákig, mégsem érzem azt, hogy nekem félnem kéne. Bár hajlamos vagyok délig aludni, most mág aludni sem aludtam, meg tételeztem, meg írtam, egész gyorsan eltelt ez a jó néhány óra. Álmos sem vagyok. Mára is nagyon sok tervem van, pedig a legnagyobb volumenű dolog, a tanulás rengeteg időt vesz el a napból. Annyira örülök neki, hogy boldogan élem meg anapokat és egyáltalán nem stesszelek. Ha az elmúlt évből valamit tanultam, akkor azt biztosan, hogy felesleges aggódni és kibúvokat keresni, mert egyes dolgokon túl kell lenni, nincs mese. Bár tartanék már egy héttel előrébb, hogy ne legyen előttem egyetlen vizsga sem, három hét teljesen szabad lesz előttem. Már borzasztóan várom. Addig is tartom magam a terveimhez, amiket minden reggel leírok, hogy mégis hogyan alakuljon a napom. Most jó minden. Ha megmarad továbbra is a lelkesedésem, ami miért is hagyna alább, akkor még ez igen sokáig így is marad. 🙂

Több fogadalmat is tettem új év alkalmával. Meg kell, hogy mondjam, az előző évekhez képest, egészen jól tudom őket betartani. Sőt mi több, iszonyatosan élvezem!
Elhatároztam, hogy az idei az én évem lesz, és igyekszek kihasználni minden lehetőséget. Pozitívabban telnek a napok, több szabadidőm van, amit saját magamra fordíthatok.. azt hiszem kiegyensúlyozattabb lettem, még akkor is, ha ez még csak az 5. nap az idei évben.
Azt hiszem jól csinálom. Csak így lehet, ha szeretnék valamit elérni. Szerintem. Vannak céljaim, vannak álmaim, szerintem elindultam azon az úton, amelynek a végén a siker van. Mindennap ezért érdemes fölkelni.
Jelen pillanatban iszonyú sok erőt érzek magamban és nagyon optimistaként tekintek a jövőbe!! 🙂

Kicsit talán közhelyesen hangzik.. Új év, új kezdet.. Én komolyan hiszek benne. A tavalyi évből nagyon sok tanulságpt levontam.. Őrült jó érzés tudni, hogy előttem az egész év, én pedig új lappal indíthatok! Szeretném kihasználni a lehetőségeket, semmit nem akarok halogatni.. A 2013at feltettem az álmaimnak! Teszek is érte minden nap 🙂
Tele élettel, tele energiával :))

Nem tudom megírni. Annyi mindent mondhatnék pedig. Már rég meg kellett volna csinálni, de én ( szokás szerint ezt is) az utolsó pillanatra hagytam. De mégis mit írjak? Mi tudnék elmondani magamról? Ne legyen csöpögős, ne legyen összecsapott…
Talán kezdhetném azzal, hogy általános iskola végén kissé rémülve tapasztaltam, hogy egyre több osztálytársamnak van egész komoly terve a jövőt illetően. Kifejezett szakirányokra mennek tovább, egy bizonyos irányban folytatják tanulmányaikat. Én miért nem? Miért nem tudom megmondani, hogy merre tovább? Miért van az, hogy akármilyen terület mondanak nekem, az számomra mind semleges. Humán tagozatra mentem tovább. Gondoltam adok magamnak 4 évet, meglátjuk mi lesz. Majd akkor leszek igazán nagy bajban, ha majd gimnázium végén is hasonló cipőben fogok járni… Aztán két évvel később mintha valami változott volna. Mindennek a gyökere egy koncert volt. Az ott ért hatások, a fények, a hangulat, a fellépő művészek közvetlensége olyan hatással volt rám, hogy úgy éreztem, nekem ezt le kell írnom. Miközben az ott elhangzott dalokat hallgattam, néha néha becsuktam a szemem és egy kicsit elvonatkoztattam az estétől. Ezeknek az embereknek az volt a céljuk, hogy szípadon állhassanak, énekeljenek, a nézőknek felejthetetlen pillanatokat nyűjtsanak. Ezért tanultak, ezért küzdöttek meg minden nehézséggel, de megcsinálták, mert most itt állnak a teátrum előtt. Sikeres életük van, hiszen azt csinálják amit szeretnek, teljesült az álmuk. Lehet, hogy egy kicsit túlzás volt ezt gondolni, hiszen részletesen egyikőjük életpályáját sem ismertem, fogalmam sem volt arról, hogy ez igaz e vagy sem. Valóban színpadon szerettek volna állni, vagy egy véletlen folyamán kerültek közel az énekléshez. Mindenesetre jó volt ezt gondolni, mert úgy éreztem, hogy erőre kaptam. Én is ezt szeretném elérni! Ne az határozza meg az életemet, hogy melyik állás mennyire fizet jól, melyik munka az, ahol könnyebb elhelyezkedni. Én az álmaimnak szeretnék élni, és majd csak akkor feladni, amikor már végképp nincs esély. Az este után úgy éreztem, hogy ez meg kell örökíteni, mert érzem, hogy valami történni fog. Onnantól kezdve nem volt megállás. Néhány nappal később volt az egyik barátnőm születésnapja, én pedig arra gondoltam, mi lenne, ha tárgyi ajándék helyett inkább írnék neki. Ilyenre úgysem volt példa. Miután rímbe szedtem az addigi életét, jött a hír, hogy fellépésünk lesz Erdélyben. Mi lenne ha írnék róla? Valahogy így kezdődött.

Nem is olyan nehéz önportrét írni.. meg van az első része.

…senkinek.
Amikor elkezdtem az egyetemet, megfogadtam ( pedig 19 év alatt rájöhettem volna, hogy a fogadalmakat képtelen vagyok betartani), hogy mindent megteszek azért, hogy minél jobb eredménnyel zárhassam a félévet. Nem így lett. Mint megannyi fogadalmam, ez is megbukott. Senkit nem okolhatok a most kialakult helyzetért, csak saját magamat. Jó, azért ennyire nem tragikus a helyzet, őszintén szólva lehetne sokkal rosszabb is, de magamhoz képest ez sem jó. Tudom, hogy ennél több vagyok.
Úgyhogy, mint megannyi más alkalommal, ezúttal is csalódást okoztam magamnak. Tulajdonképpen már megszokhattam volna… Pillanatnyilag úgy érzem, hogy felesleges írói karrierről ábrándoznom. Valami hang belül azt mondja, hogy én erre nem vagyok képes. Nem tudom, lehet h holnap már teljesen másképp fogom látni a dolgokat, tisztábban, jobban, most valahogy olyan. minden mindegy. Pedig mindig büszke voltam arra, hogy nem csak ” lógok a levegőben”, hogy majd lesz valahogy, hanem céljaim vannak, úton vagyok feléjük. Most nem ezt érzem. Nem vagyok biztos benne, hogy megtudom csinálni, hiszen még egy félévet sem vagyok képes végigvinni úgy, hogy igazán elégedett legyek. Még hátravannak a vizsgák, sokat javíthatok, de jobb lett volna, ha már azoknak is úgy indulok neki, hogy minden rendben van. Most valahogy nem. Nincsenek rendben a dolgok. Ahelyett, hogy nekiülnék a tananyagoknak, először azzal kell foglalkoznom, hogy a gondolataimat helyrerázzam. Ez nem jó szemlélet, én is tudom, nem kellene ennyire negatívan állni a dolgoknak. Talán bennem van a hiba..

Leesett az első igazi, maradandó hó.
Olyan szép volt az út tegnap este a fényekkel. A hosszú napom után az egyetemen nem éreztem magam fáradtnak, ahogy lépdeltem a hóban. Minden gondomat feledtetett a látvány. Jó nyilván láttam már ilyet többször is, de igazán az idén, most volt ez először. A gondolataim teljesen elkalandoztak, valahol Pesten jártam a színház körül.. ahogy általában. Még várat magára ez az esemény, az, hogy ott lehessek, de tudom, hogy egyre közeledik. Szóval gondolatban ott jártam és olyan jó volt, hogy egy autó sem járt éppen , csak magam voltam. Kikapcsoltam a zenét és hallgattam a csendet. Néha felnéztem az égre, ahogy a csillagok rám ragyogtak, szeretem, hogy korán sötétedik. Az egész olyan mesés volt, amikor pedig hazaértem, akkor mintha teletöltődtem volna energiával.
Még sok sok ilyen estét szeretnék 🙂

Életem első vizsgaidőszaka… Körülbelül olyan érzésem van, mit amikor érettségiztünk. Úgy félek tőle, mint ahogy májusban féltem.
Igazság szerint hiszek azoknak, akik azt mondják, hogy ha rendesen készülök rá, nem lehet nagyon nagy baj. Ez aztán már tényleg rajtam múlik, hogy hogy teljesítek a vizsgákon, ez jó bizonyítási lehetőség magamnak. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor megtudtam egy egy tantárgyról, hogy írásbeli vizsga van belőlük. Amikor írni kell, akkor nincs baj. Na de amikor odakerül a sor, hogy beszélj, azért ott már nehézkesebb a dolog. Zavarban vagyok és el kell telnie egy bizonyos időnek ahhoz, hogy magabiztosan tudjak beszélni még akkor is, ha belül érzem, hogy nem vagyok felkészült.
Nagy megkönnyebbülést fogok érezni a péntek lezárultával, hiszen véget ért életem első szorgalmi időszaka és ha összességében nézem a dolgokat, azt hiszem meg vagyok elégedve. Nyilván nem volt tökéletes, van még hova fejlődni, de magamhoz képest jól teljesítettem. A beadandó dolgok, a zárthelyi dolgozatok mellett nekem egyaránt fontos, hogy belül mit érzek, mennyire érzem magam magabiztosabbnak napról napra.
Én megtettem amit lehetett. Ezidáig. Ugyan még csak hétfő van, előttem a hét néhány feladattal, de meg fogom tudni csinálni.
Úgy, ahogyan a vizsgákat is… 🙂

Csak ülök és figyelem a többieket. A családot. A tesómat, ahogy a kisházakat rendezgeti a szekrényen, porcukrot szórva rájuk, mintha egy kisváos lenne, az első hóval. Aztán apát, ahogyan az összegabalyodott égősorokon próbál segíteni, anyát, ahogy a girlandokkal az ajtókat, a karnist díszíti. Kinn pedig esik a hó.
Az egész annyira meghitt, annyira ünnepi. Szeretem az évnek ezt az időszakát. Kicsit el tudok gondolkozni az elmúlt hónapokon. Halkan karácsonyi lemez szól, bár ilyen lehetne minden nap!
Kicsit mérlegelni lehet az elmúlt hónapokat, számba venni az elhalasztott lehetőségeket, és.. hát úgy általában mindent.
Én is ezt tettem. Hál’ Istennek most boldognak érzem magam, meg kiegyensúlyozottnak, szólva olyan ” minden rendben van” érzésnek vagyok a hatalmában, úgyogy kifejezetten könnyen ment magamban az év értékelése. Azért szoktam ezt ilyenkor megtenni, mert karácsonykor a szeretteimmel szeretnék lenni és minden pillanatát megélni az ünnepnek, úgyhogy ott, akkor nem ez fér bele, szilveszterkor pedig ugye az ünneplésé a főszerep, úgyhogy ott megint nem. Ezt ilyenkor kell. Nekem eddig mindig bevált 🙂

Még 5 tanítási nap és vége az első félévnek az egyetemen. Ez azért durva. Amikor elkezdődött emlékeszem mennyire ideges voltam, még a naplómba is írtam erről. Senkit nem ismertem és ez nagyon zavart. Ahogy kezdtem beleszokni, éreztem, hogy kinyílik a világ előttem. Persze volt ami a földön tartson, a dolgozatokra készülés és a beadandó dolgok elkészítése.., de néa úgy éreztem, hogy elszállok a boldogságól, hogy mostmár valóban azt tanulhatom amit szeretek. Szerencsére az első hét után meg tudtam mondani, mik azok a tantárgyak, amik igazán érdekelnek, szerencsére minden nap van valamelyik, úgyhogy igazán érdemes minden nap felkelni. Jól döntöttem, amikor ezt a szakot választottam, hisze próbára teszem vele magam nap, mint nap. Gnodolok itt például arra, amikor ki kell állni a többiek elé és beszélni kell, az ilyen nekem sose ment. Mindig is nyuszi voltam hozzá. Mostanában pedig úgy érzem megváltoztam, mintha egyre bátrabb lennék és ez nagyon jó. Néhány napja pedig felmerült bennem, hogy a 2 év után, talán egy másik szakot is jó lenne ott elvégezni, de az az igaszság, hogy nagyra törő álmaim vannak, azokra szeretnék koncentrálni.
Ha városilag kellene leírnom, a jövőmet, akkor mindenképpe azt mondanám, hogy Budapest. Nem tudom, hogy mikor vagy hogy munka vagy tanulás miatt, de mindenképpen ott szeretnék élni. Valahogy úgy érzem, hogy a vágyaim kinőtték a várost, amelyben élek…