Az élet egy film, aminek Te vagy a rendezője!

Általában mindig megtervezem mit akarok csinálni az elkövetkezendő x órában. Néha van, hogy táblázatszerűen leírom, hogy 12:00tól 15:00ig most ezt csinálom, 15:00tól 16:30ig pedig ezt, de általában nincs ezekből semmi…
Nagy úr a lustaság.. Tudom, hogy nincs ez rendjén. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki talán a legtöbbször azt a mondatot mondta ki élete során, hogy mindjárt nekikezdek. Mindjárt elindulok és megcsniálom ezt, vagy megtanulom azt, de nem most. Majd 5, 10 perc, vagy félóra múlva. Azzal mivel lesz jobb, hogy húzom a dolgot? Nem tudom, mert soha nem éreztem azt, hogy megérné a várakozás. Vagy annyival jobban érezném magam még félóra alvástól.
Rendszeresen érzek bűntudatot, hiszen magammal tolok ki, estére felgyűlnek a feladatok, amikor már fáradtnak érzem magam, már nincs kedvem velük foglalkozni, de mégis kell. Nincs lehetőség azt mondani, hogy majd később, mert eltelt az idő.
Letelt a nap, én pedig semmire sem haladtam.

Amikor megkérdezik őlem, hogy mi szeretnék lenni, csak ennyit mondok: Írni szeretnék!

Nem mondom ki konkrétan , hogy költő, azt sem hogy író, és azt sem, hogy forgatókönyíró, vagy dalszövegíró. Valahogy minden egyszerre. Van egy mondás, hogy csináld azt, amit szeresz.

Én, írni szeretnék.

Mert azzal kifejezhetem ki vagyok igazán, ki rejtőzik a 18 éves, örök álmodozó arc mögött.

Az írással kapcsolatokat alakíthatok, örömet okozhatok, vagy éppen saját magamon segíthetek. Leírni, papírra vetni mindent, ami boldoggá tett, vagy ami nyomasztott. A képzeletem szüleményei nem vesznek el. Azzal, hogy leírtam, rögzítettem. Hetek múlva, ha előveszem, talán folytatom és egész jó kis történet kerekedhet ki belőle.

Írni szeretnék!

Forgatókönyvet. Lapra vetni melyik színész, kinek mikor mit mond. Mi van ekkor színpadon, melyik jelenet következik.. Hamarabb ismerem meg a darabot részleteiben, mint a színészek. Imádnám! A néző előadáskor nem gondol magára a forgatókönyvíróra. A színpadot nézi, a színészeket.Az eseményeket figyeli. De én tudom, hogy ennyivel, én is hozzájárultam a darab színpadra állításához.

Írni szeretnék!

Verseket. Soha nem írtam pl tájverset. És soha nem írtam “megrendelésre” . Mindig csak magamtól, a velem megesett dolgokról, a hozzám közel álló emberekről. Amikor úgy éreztem, hogy jön. Vagy alkalom van rá. És egyre többre büszke vagyok. Egyik legjobb a hazatérő bítboxos vers. Szokás vagy nem, szenvedély vagy nem, nem szándékozom leszokni róla.

Írni szeretnék!

Interjúkat, cikkeket.
Interjúkat készíteni, leülni az alannyal szemben, és megismerni belülről, megismerni közelebbről, hallgatni ahogy mesél, miközben egy hang folyamatosan mondja magamban: Megcsináltad, igen, te újságíró vagy! Aztán az írásomat eljuttatni a közérdeműnek, kik közül akadnak, akik kíváncsiak az nterjúra.

Írni szeretnék!

Könyvet. Igaz történetet feldolgozni. Milyen klassz lehet, milyen izgalmas lehet utána járni a történetnek, megtudni róla minden apró részletet. Aztán összerakni az egészet. Sok munka, de ha igazán élvezed, a rabjává válhatsz.. Mesés érzés lehet, hogy azt, amin hónapokig dolgoztál, kiadják és a boltok polcaira teszik. Ott álni a könyvesboltban, a könyved élőtt, látni rajta a neved.. Több nem kell. Ha nem is veszi meg senki, akkor is alkottál valamit, amire méltón büszke lehetsz.

Valahogy én is így szeretnék érezni..

2 évvel ezelőtt betelt a pohár. Elegem lett saját magamból. Egy nap megfogadtam, hogy új embert faragok magamból. Meguntam a hosszúszárú tornacipőt, az XL-es pólókat, meguntam a ” fanyakláncos” Nagy Angélát.

Jól éreztem magam, szerettem ezt a stílus, de nem voltam nőies.. vagy hogy mondjam.

Önbizalmam nem volt elég ahhoz, hogy csak úgy egyik napról a másikra megjelenjek, egy addig számomra ismeretlen stílusban.. Szépen sorjában. A cipőboltban nem mondom, hogy nem csábított egy-két hosszúszárú, de nem azért mentem oda. Én, stílust váltok! Egy magassarkúval lettem gazdagabb, amit otthon kísérleti szempontból fel is vettem, de több ember elé nem mertem menni. Bekerült a ruhatárba 1-2 szűk farmer, csajos felső. Összeállt egy napi, teljes öltözék. Nem akadályozott már semmi, h úgy menjek suliba. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem izgultam kicsit, főleg a vélemények matt, de.. minek tagadjam, sikere lett. Jobban éreztem magabb, nőiesen, kcsit onbizalmam is lett..

Attól kezdve, jönnek az ilyen típusú ruhák, önbizalmam is lett, többször vagyok megelégedve magammal. Megtaláltam a céljamat, rátaláltam saját magamra.

Hálás vagyok a sorsnak, és saját magamnak, amiért stílust váltottam!!

Fogalmam sincs mennyi idő míg megírom. Fogalmam sincs milyen hosszú lesz, azt viszont tudom, h nem csak a BF ről szeretnék írni. Az egész mai napomat elmesélem, a BF nekem ugyanis akkor kezdődött,mikor felkeltem.

Vagyis 6kor. Mondanom sem kell alig aludtam, bizonyos tényezők miatt, meghát az izgalom, h hnap nagy nap lesz.! Mikor reggel bepakoltuk az utolsó dolgokat, csak egy dolog járt a fejemben: Dolhaidolhaidolhai.

Amikor elindultunk nem tudtam mire számítsak. Hogy működik ez az egész, milyen a szervezés, stb. Nem volt semmi baj az úton, leszámítva azt h soha nem szólt még rám ennyiszer a GPS h túlléptem a sebességet… Dehát Pestre tartok kéremszépen! A BF fesztiválra..!!

Pest alatt 60 kmrel sok lett a kamionból meg az egyre sűrűsödő forgalomból, nem éreztem már jól magam az úton, cseréltünk apával. Milyen jól tettem! Az alatt a 60 km alatt sok dolog megváltozott. FIGYELEM! Nyálas lesz! Nyálas, de igaz!

Ugyanis nem volt ami lekösse a figyelmem. Nem kellett figyelnem a táblákat, sem az autókat. Headset a telefonba, és bambulás a vakvilágba.. Ha! Hallelujah- Dolhai Attila. Ez szólt ott benn nekem, egymásután kb 4-5x. Nem is nagyon figyeltem a szövegre. Hanem arra gondoltam, h tulajdonképpen én hova tartok, és honnan indultam. Meg hasonló dolgok. Otthon akartam hagyni minden gondomat és bajomat, minden rosszat, mert ez a két napom van, h olyan élményeim legyenek, amivel kihúzhatom egy ideig… Sikerült!

Beértünk Pestre, és.. hát na.. nagyon jól éreztem magam! Ez az én városom az én helyem.

A fejemben továbbra is Dolhaidolhaidolhai..

Nyakunkba vettük a várost, mivel miután kicuccoltunk úgy volt h elmegyünk nekem csizmát venni. De azt hiszem lehetetlent kértem. Sehol nem találtunk olyan csizmát amilyet szerettem volna. Más pedig nem akarok.. nem nagyon végső esetben.
Szóval a körutunk után megérkeztünk Az utcába. Úristen.. Hát amilyen magabiztossággal néztem bele itt, a szálláson a tükörbe, h na most tényleg jól nézek ki, az olyan szinten el is szállt ahogy megérkeztünk.. Mit gondolnak rólam az emberek.. stb.. hasonló dolgoka. Mikor anyáék beültek egy kávézóba, akkor.. hát mondom én nem bírom itt tovább én a színpad körül akarok lenni, és odamentem.
A fejemben továbbra is Dolhaidolhaidolhai.

Egyre erősebben, mert egyre közelebb volt a színpadra lépése.. agyon jó volt újra veletek beszélgetni

Feszengve éreztem magam még a legelején. Nem akartam h azt higyjék h nem érdekelnek, dehogyis egyáltalán enm így vt. de egyszerűen voltam olyan izgalomban belül, h .. Az opiba folyamatosan benézegettem, meg a kivetítpn volt részet a Saigonból azt néztem.

Rájöttem valamire. Sokat változtam az elmúlt években. Emlékeztek mikor írtam még régebben, h hogy felkavar ha híres embert látok? Ma már annyira nem Vannak kivételek, de azt hiszem ebből kinőttem, h úristen ott van ez úristen ott vn az. Ezt ma éreztem.

Ahogyan azt is, h láthattam én már Attilát egy párszor, itt ott, autogramm és közös kép, akkor is ő az az ember akitől tényleg kész tudok lenni. Aki előtt zavarban vagyok akkor is ha nem lát. Mert ez nem távolság függő. Nem korfüggő. Nekem ő egy olyasvalaki, akit nem csöpögősen, de jobban szeretek másnál. És ez nem azt jelenti, h senkit nem szeretek. Mindenkit szeretek, de ő fentebb van.

Ahogy megláttam, lement az első 5 mp, mikor is tényleg felfogtam, és hátranétem Judithhra. Abban minden benne volt. Megkönnyebülés afelől h itt vagyok, Boldogság afelől h.. h.. egyszerűen minden.. és talán egy kis örömkönny is..

Pörgött a műsör, és megvallom őszintén voltak ismeretlen arcok. Pörgött a műsör, és egyre inkább éreztem a bulit.MMint h az elején még dolhaidolhaidolhai. A vége felé fenn, ahogy ültünk a szobron, már : Igen én itt vagyok a Broadwayn! Megismerkedtem Zenével és Papival is

Aztán az utolsó blokkban amikor Attila énekelt, azután elköszöntem és visszamentem anyáékhoz, akik még mindig ott ültek a kévázóban És olyat láttam mint még soha! A moulin rouge és a színpad között vt az összes művész. Hát apám! Attila úgy táncolt, olyan jól éreztem magát! Felszabadult volt:D Bereczki Zolival hülyéskedett sokat, aztán meg mindanyyian felmentek a színpadra!! Azt mondjuk megnéztem volna szemből.

Jah, utána elmentünk étterembe vacsorázni, éés mikor jöttünk visszafelé, akkor egy kávézóban -teraszán ült a Bereczki Zoli és a Szinetár Dóra

ennyit az első napról.
Leírhatatlan. Mert részese lehettem.

Ma reggel kinyitottam a szemem, ó 7 óra múlt nem sokkal.. szuper vagyok még nyugi van egy kicsit.. ahha.. dehát Broadway fesztivál!!! Ki az ágyból, be a kádba, ki a kádból bele a ruhába, mehetünk reggelizni.. kb le nem lehetett lőni.. Reggeli az óriási adrenalin bombával indult, éreztem h ott van az a bomba, még van ideje robbanni.. de már tudtam h ott van. Reggeli után elmentünk metróval- látnotok kellett vna tesómat h félt egyemmeg- a Váci utcára vásárolni.. elsősorban ugye a csizmát.. és! nem hiszitek el.. találtunk! Szerencsére.

Na de hát ugye az idő telt, mi mászkáltunk nézelődtünk vásároltunk itt ott amott és ott jártunk a fél 1 nem ettünk semmit, az idő pedig közeleg.. Beültünk oda ahova tegnap is, de nem bírtam várni. Már minden bajom vt.. Néztem közben az embereket, valahogy mégis teljen az idő, meg megbeszéltük a délutánt- hangsúlyozom a bombát továbbra is éreztem..-, aztán kihozták a kajámat. Megettem, de a számlát nem vártam meg. Jó érzés volt otthagyni anyáékat. Ezt ne értsétek félre. Olyan értelemben, h igen ők jobra, és balra, ők mennek várost nézni, mert azt szertik, és a másik orányba, az operettszínházhoz, mert nekem az a minden. Akkor is ha tudjuk h hányszor voltam.. Na, és megvolt a nagy találkozó és elkezdődött az “ülésmaraton”.. és imádtam.. Úgy néztem 234554323453x az opira mint aki még sosem látta.. imádtam azt a közeget, a társaság minden emberét, a helyet úristen minden! A bomba pdig ott volt.. a gyomromban.. már sokkal jobban. Senkit nem akarok megbántani, meg semmi ilyesmi, de marha hosszú tud lenni egy olyan kiskoncert, ami után jön az az ember akit te vársz, d emég azt a kiskoncertet végig kell hallgatnod. Bereczkrsiz egyszer odafordult hozzám- ott jött ki Attila az ajtón! – mondta. Én úgy felálltam ott fen a padon..!! azért jöttem Még nem robbantam.. nagyon dobogott a szívem, de imádomm magamban h az ilyeneket tudom leplezni.. bizonyos határig.. A szóló szaxofon már nekem is sok volt.. Ott már nem bírtam.. A mécses jelentem eltört. Sok volt egyszerre. Opi előtt, a fórumosok gyűrűjében, függetlenül mert a család valahol odébb.. színpadon Attila, 1 év 2 hónap után én is látom. Nem bírtam tartani magam. Na nem nagysírásra kell gondolni, de volt szemtörölgetés.. Megérintett a dolog nagyon. A bomba akkorra már odalett…

Attila kiskoncertjét imádtam. ( ki gondolta vna, mi? ) De komolyan. Kicsit magaménak éreztem. Hogy ez az enyém. Otthon hagytam minden gondomat bajomat 2 napra teljesen kikpcsolhatok, és ez a koncert ennek a része.. Annyira szerettem nézni, az összes hülyeségével együtt. Csöpögős? Megkaptam már.. suliból. Na és? Így vagyok csak én. Az utolsó lépcsőfokig figyyeltem.. mikor a koncert végén lement a színpadról.

ennyit a második napról 😀

Úgy terveztem, h ma reggel mielőtt mindenki felkel, kimegyek az opihoz. leülni a padra, és ott befejezni papíron a beszámolót. Olyan szépen megálmodtam..! Mazsi.. a vágyakkal, emlékekkel, feltöltődéssel teli Mazsi, ül a Kálmán Imre szobron, és ír. Az Opival szemben. Igen ám, csak h a megálmodás a végén nem csak képletes dolog volt, hanem szószerinti, így szépen elaludtam..

Jó, hát sajnáltam a dolgot, de na.. szép lesz ez ilyen befejezés nélkül is. Reggeli megvolt, beültünk a kocsiba. Nem én vezettem. Ugyanis egyrészt a csomagok miatt.. ( a vásárlástól megnövekedett táskák és szatyrok száma miaat jobb volt h én ülök hátul, és úgy ültünk, mint amikor “Mazsinak még nincs jogsija” időt éltük. Ez volt az egyik indok, a másik peig, h akkor jött ki rajtam az az adrenalin meg bomba meg minden.. Kéremszépen ilyen utoljára egészen pontosan 2010 07 16án voltam. Ez a “Dolhai Attila koncert volt” oldalam… énekeltem hülyültem, bevontam tesómat, kész voltam.

Na igen. Ott tartottam h elindultunk. Nem jöttünk ki egyből Pestről, hanem elmentünk egy két helyre, ahova apát fűzik emlékek, mi is megnéztük. Olyan aranyos volt ” Amikor akkora voltam mint Bogi, vagy talán kisebb….” Aztán elmentünk az Írók Boltja mellett. Ha tudom h ilyen van…!! Írók boltja. Hát az kell nekem! De talán akarattal nem került bele ebbe a 3 napba. Hogy legyen egy újabb indok felmenni legközelebb Pestre.. És.. hát… kérem tisztelettel.. megálltunk a “dobpergés” Az utcában! Azt hiszem h nem telt el úgy Pesti utunk, hogy ne mentünk vna rajta végig. Akkor is ha nem Opi vagy Attila miatt mentünk fel. Séltáltunk, és lőjjetek le de én nem is tudtam h lábnyomok vannak a betonban! Azt sorba néztük, aztán bekanyarodtunk a Mozsár utcára köszönöm az infót!!

Fotózkodás itt ott- visszaültem a megszokott helyre a szobron!!

És indultunk. Mosmár tényleg haza. Ha egy másik világba, ahová 18 éve tartozom, most mégis úgy érzem h megváltozott valami. Amikor mentünk az Üllői úton, szemben a napsütéssel.. a napfénnyel.. Magamm mögött hagytam egy világot, h újra beléphessek oda ahonnan jöttem, egy új emberként. Megtanított a Broadway arra, hogy soha ne adjam fel, mert egyszer eljön az én időm is, amikor én is ott leszek a sorok között. Elgondolkodtatott, és helyrerázott bennem gondolatokat. Továbbá megerősítette a tudatot, hogy igen, én tényleg Pestre szeretnék menni továbbtanulni. Drasztikus lépéseket kell tennem h minél inkább ráfogjam magam a tanulásra, mert a saját életemről van szó. Becsuktam a szemem.. headset be.. szólt Attila.. én meg elaludtam.

Olyat aludtam…!! Vagy 2-2 és fél órát. Aztán a kaja után beugrottunk a Corába Debrecenbe, és jöttünk haza, ahol is ugyanolyan állapotba kerültem mint mikor elindultunk.

Életem legnagyobb élménye volt a Broadway Fesztivál.

2 nap alatt alig volt megállás. Imádtam. Idejét nem tudom mikor voltam utoljára színpadon, így már nagyon vártam ezt a hétvégét. Kicsit megfosztva éreztem magam, amikor rá kellett jönnöm, hogy a tanulás mellett már nem tudok olyan intenzitással táncolni, mint eddig. De pénteken és szombaton mindent visszakaphattam. Amikor pénteken kiálltunk a színpadra, szemben a nézőtérrel, rájöttem, h ez a fél életem. Erőre kaptam az első színpadon töltött másodpercektől. Nagyon jól éreztem magam körülményektől függetlenül. A táncházban jóformán folytathattuk amit a színpadon abbahagytunk. Kötetlenül, szabadon. Tét nélkül. Jó érzés volt felkelni szombat reggel úgy, hogy ma ismét műsort adunk. Ráadásul sokkal összetettebb napunk volt. Fáradtan ugyan, de belevágtunk. Színpadra kiállni úgy, h mögöttünk volt egy eseménydús délután és előttünk egy kitudja meddig tartó táncház… Máig imádom a színpadon töltött idő minden pillanatát. Gyorsan lement a műsor, és általában utána nincs más dolgunk mint összepakolunk és hazamegyünk. De most nem így volt. Előttünk volt még a táncház. Annyira élveztem! Bakatorral táncházazni külön jó volt, a hangulatban nem volt kivetnivaló. Felmentem a galériába és leírtam mit érzek. Úristen!.. A zenekar nézve , a táncolókat látva.. Mindig szeretnék ilyen estéket.. Ezt a világot soha nem szeretném otthagyni!

Jó érzés tudni, hogy még semmi nincs veszve. Még előttem áll az egész élet, és én bármikor változtathatok rajta. Az én életemen.
Annyira boldog voltam, annyira örültem amikor rá találtam a világomra. Amikor rájöttem, hogy mi érdekel engem igazán. Arra a pillanatra máig emlékszem, amikor rádöbbentem, hogy az írás az amivel igazán foglalkozni szeretnék. Írni ameddig csak lehet. Másra nincs szükségem. Tollra és papírra. Gondolataim meg mindig vannak… Nincs bonyolult életem. Vagy szerteágazó. 2 ága van. Az írás és a tánc. Nem akarom, h eljöjjön az a nap, amikor búcsút intek a többieknek és azt mondom: Köszönöm szépen nem tudom tovább csinálni. Ott állok a színpadon szemben az egész csoporttal, és nekem el kell szakadnom tőlük. Nem tudhatom mit hoz az elkövetkezendő egy év. Nehéz időszak a mostani. Minden nap minden este elgondolkozom azon, mi az amit már letettem. És mi az amit el szeretnék érni, amit fel szeretnék építeni. Minden nap teszek az álmaimért, de nagyon nehéz. Összetehetem a 2 kezem, amiért van fedél a fejem fölött, meleg ruhám télen, meleg ételem mindennap. Mindenem megvan egy sikeres élethez. Ahhoz, h a céljaimat elérhessem.
Éppen ezért nem adhatom föl…

A magánynak több típusa van. Van például a baráti magány és a szerelmi magány. Én a szerelemben vagyok magányos.

Barátnőm szerencsére nagyon sok van. Barátom is akad, ilyen tekintetben igazán nem lehet okom panaszra.

15-16 évesen nem tudta elrontani a kedvem a tudat, hogy egyedülálló vagyok. Lassan 19 éves leszek és a magány egyre gyötrőbbé válik. Már foglalkozom a jövőmmel, azzal hogy mit szeretnék csinálni, egészen határozott elképzeléseim vannak, örülök hogy többé nem kell a sötétben tapogatóznom.

Ezekben a tervekben és elképzelésekben azonban mindig van egy kérdőjel. Kivel fogom az áhított sikereket elérni? Lesz e ilyen egyáltalán? És ha van, akkor hol van most? Vajon élek e meg az életben olyan pillanatokat- perceket-órákat, amikor fogom a kezét, és vajon fogja e nekem valaki egyszer szerelemmel mondani, hogy szeretlek?!

Ahogy telik az idő, élem át az eseményeket sorban- gondolok itt a ballagásra és az érettségire, – még inkább egybeforr a napjaimmal az, hogy vajon leszek e szerelmes, és vajon fogok e valaha élni kapcsolatban..

Igen, jól lehet még előttem az egész élet, de már vettem részt olyan eseményeken, ahol jó lett volna ha úgy tudok ott lenni, hogy van mellettem valaki. Ezelőtt 2-3 évvel semmiféle elképzelésem nem volt. Mostanra azonban van elképzelésem. De ha belegondolok, minek az, ha sehol sincs senki? Legalább elmondhatnám, hogy Igen, X. Y. érdeklődik irántam, de Ő nem illik bele a” körbe”.

Nagyon egyedül érzem magam. Nem tudom mennyi / de azért valamennyi biztosan/ esélyem nekem is van a szerelemre. Biztosan én is hibás vagyok ebben a helyzetben belsőleg.. Talán ha jobban bíznék magamban, ha fel mernék oldódni társaságban, ha nem lennék ennyire zárkózott.. A külsőségeken azonban nem tudok változtatni.. Az arcomon lévő hibák, tinédzserdolog ahogy mondják, mégis úgy érzem, hogy összetehetem a két kezem, amiért ennyi és nem sokkal több.. Másrészről ott van a ” Szeretni valakit valamiért..”

Aki szeret, az elfogad úgy ahogy vagyok. De ki? Lesz ilyen egyáltalán??

Látom a szerelmespárokat, vadidegeneket is, és azokat is akik a környezetemben vannak és nem tudok örülni nekik teljes szívvel. Mert már elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés, és a magány érzése.. Én mikor..? A távoli jövőkép.. Én a barátommal kézen fogva..

Természetesen örülök, hogyne örülnék, de az örömmel ez is párosul.

Sok nehézség jár együtt a szerelemmel, ezzel tisztában vagyok, a konfliktusok stb.. De arról, hogy milyen benne lenni, fogalmam sincs.

Igen van elképzelésem. Mégis értelmetlennek tartom, hogy azzal foglalkozzam, mert erősíti bennem a tudatot, hogy sehol semerre senki.

Borzasztóan magányos vagyok ilyen tekintetben és nyomasztó, hogy nem látok kiutat ebből a helyzetből jelenleg. És a közeljövőben..

Egy apróbb sérülés miatt kiestem a táncból. Ez idő nem volt több 2 hétnél. Mégis mintha a külvilágtól zártak volna el.. 12 év állandó, masszív tánc után minden ” muszáj”-ból elhalasztott próba felér egy érvágással. Nehéz ez, igazán az érti aki benne van ebben a világban. Mint a homokórában amikor peregnek sorban a homokszemek, úgy teltek számomra az órák a percek. Sok idő volt az a 2 hét. Aztán eljött a várva várt nap. Születésnapom másnapja, érettségi másnapja, új életem első napja. Visszatérhettem a színpadra. Örültem, hogy a művelődési házban próbáltunk. De a mai nap volt mégis igazán amit a visszatérésnek tekinthetek.. Ugyanis ma fellépés volt. Újra közönség előtt lehettem, Isten tudja mióta vártam. Jó hát voltak bizonyos körülmények, de hát na..A lényeg a táncruha, csizma, a közönség és a társaság. A társaság. Ez a társaság. Ahol ebben a pillanatban is vagyok. Ha egy szóval lehetne őket jellemezni, azt tudnám rájuk mondani: őrültek. Ők hiányoztak kiesésem ideje alatt a leginkább. Csak nézem őket és hallgatok. Nem szólok egy szót sem. Hallgatom figyelem őket, ahogy mindenki belevág a másik szavába, egy levegővétellel el akar mondani mindenki mindent. A háttérben a német-görög összecsapás. Ez így jó, ez így szép. Ez így teljes. Én ide tartozom, közéjük. Fáradt vagyok és álmos is ők mégis ébren tudnak tartani. Pedig csak fekszem az ágyban és nem szólok egy szót sem. Ezek az emberek mindig el tudják terelni a gondolataim a nyomasztó dolgokról. Mellettük tudok igazán önmagam lenni.

Véletlenül jött.. Tulajdonképpen egy este alatt. Pontosan emlékszem. 2009. 12.14. Amikor úgy léptem be a Kölcsey központba, hogy egy kicsit kapcsolódom anyával és úgy jöttem ki, hogy nekem egyszer el kell menni az Operett színházba.. Amikor megismersz egy embert, el kezd érdekelni az élete. Honnan jött, mit csinál… és ezekhez hasonló dolgok. Velem is így volt. Hazamentem és utánanéztem. Tulajdonképpen így kezdődött. Ekkor már kezdtem rátalálni az írásra és egyre inkább tudatosult, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Azt nem gondoltam volna, hogy egy a “kör” egyszer majd kibővül. Nem gondoltam volna, hogy egyszer nem csak az írás lesz a mindenem, hanem a színház, annak működése, egy darab színpadra állítása és tulajdonképpen az egész színházi világ. Az azt követő napokban minden foglalkoztatott, ami a Bp.i Operett színházhoz kapcsolódott. Több mint 2 és fél év kellett ahhoz, hogy beléphessek az ajtón. Azon az ajtón, ami tényleg két világot választ el egymástól. A valódi világot az álmok világától. Még soha nem voltam a nagyteremben.. egyszer éreztem meg, hogy milyen is lehet, méghozzá akkor, amikor Lengyelországban az operai fellépésünk alkalmával fenn voltunk azon a hatalmas színpadon, szemben a reflektorokkal, előttünk pedig a hatalmas nézőtér. Valami ehhez hasonló érzés lehet a Operettben is. Gondolom. Nem tudom azt mondani, hogy türelmetlenül várom a napot, amikor végre ott lehetek egy előadáson, mert nem így van. Persze várom, de tapasztalataim szerint, minél tovább várok valamit, annál nagyobb lesz a varázsa.. én ebben hiszek. Nincs olyan alkalom, ha Pesten járunk, hogy ne menjünk el előtte. Néha több, néha kevesebb időt töltünk el abban az utcában, de nekem minden alkalom egyformán felejthetetlen. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy partnerek ebben.. Egyszer majd én is ott leszek és részese leszek egy előadásnak. Tulajdonképpen majdnem mindegy is, hogy melyik lesz az.. csak Ott legyen!

Üdvözlet Mindenkinek! 🙂

Azért indítottam a blogomat, mert amióta az eszemet tudom, állandóan írok. Azonban most úgy gondoltam, hogy ideje az írásaimat megosztani másokkal is 🙂

Érdekel a művészet, a színház, 13 éve pedig néptáncolok, amitől nagyon sok felejthetetlen pillanatot kaptam.  Jelenleg a DRHE sajtótechnikus szakán tanulok, de feltett szándékom, hogy 2 év múlva Pesten folytathassam tanulmányaimat hasonló területen. A legnagyobb vágyam, hogy egyszer egy saját könyvem jelenhesssen meg 🙂