Önportré

Nem tudom megírni. Annyi mindent mondhatnék pedig. Már rég meg kellett volna csinálni, de én ( szokás szerint ezt is) az utolsó pillanatra hagytam. De mégis mit írjak? Mi tudnék elmondani magamról? Ne legyen csöpögős, ne legyen összecsapott…
Talán kezdhetném azzal, hogy általános iskola végén kissé rémülve tapasztaltam, hogy egyre több osztálytársamnak van egész komoly terve a jövőt illetően. Kifejezett szakirányokra mennek tovább, egy bizonyos irányban folytatják tanulmányaikat. Én miért nem? Miért nem tudom megmondani, hogy merre tovább? Miért van az, hogy akármilyen terület mondanak nekem, az számomra mind semleges. Humán tagozatra mentem tovább. Gondoltam adok magamnak 4 évet, meglátjuk mi lesz. Majd akkor leszek igazán nagy bajban, ha majd gimnázium végén is hasonló cipőben fogok járni… Aztán két évvel később mintha valami változott volna. Mindennek a gyökere egy koncert volt. Az ott ért hatások, a fények, a hangulat, a fellépő művészek közvetlensége olyan hatással volt rám, hogy úgy éreztem, nekem ezt le kell írnom. Miközben az ott elhangzott dalokat hallgattam, néha néha becsuktam a szemem és egy kicsit elvonatkoztattam az estétől. Ezeknek az embereknek az volt a céljuk, hogy szípadon állhassanak, énekeljenek, a nézőknek felejthetetlen pillanatokat nyűjtsanak. Ezért tanultak, ezért küzdöttek meg minden nehézséggel, de megcsinálták, mert most itt állnak a teátrum előtt. Sikeres életük van, hiszen azt csinálják amit szeretnek, teljesült az álmuk. Lehet, hogy egy kicsit túlzás volt ezt gondolni, hiszen részletesen egyikőjük életpályáját sem ismertem, fogalmam sem volt arról, hogy ez igaz e vagy sem. Valóban színpadon szerettek volna állni, vagy egy véletlen folyamán kerültek közel az énekléshez. Mindenesetre jó volt ezt gondolni, mert úgy éreztem, hogy erőre kaptam. Én is ezt szeretném elérni! Ne az határozza meg az életemet, hogy melyik állás mennyire fizet jól, melyik munka az, ahol könnyebb elhelyezkedni. Én az álmaimnak szeretnék élni, és majd csak akkor feladni, amikor már végképp nincs esély. Az este után úgy éreztem, hogy ez meg kell örökíteni, mert érzem, hogy valami történni fog. Onnantól kezdve nem volt megállás. Néhány nappal később volt az egyik barátnőm születésnapja, én pedig arra gondoltam, mi lenne, ha tárgyi ajándék helyett inkább írnék neki. Ilyenre úgysem volt példa. Miután rímbe szedtem az addigi életét, jött a hír, hogy fellépésünk lesz Erdélyben. Mi lenne ha írnék róla? Valahogy így kezdődött.

Nem is olyan nehéz önportrét írni.. meg van az első része.