Az élet egy film, aminek Te vagy a rendezője!

2 nap alatt alig volt megállás. Imádtam. Idejét nem tudom mikor voltam utoljára színpadon, így már nagyon vártam ezt a hétvégét. Kicsit megfosztva éreztem magam, amikor rá kellett jönnöm, hogy a tanulás mellett már nem tudok olyan intenzitással táncolni, mint eddig. De pénteken és szombaton mindent visszakaphattam. Amikor pénteken kiálltunk a színpadra, szemben a nézőtérrel, rájöttem, h ez a fél életem. Erőre kaptam az első színpadon töltött másodpercektől. Nagyon jól éreztem magam körülményektől függetlenül. A táncházban jóformán folytathattuk amit a színpadon abbahagytunk. Kötetlenül, szabadon. Tét nélkül. Jó érzés volt felkelni szombat reggel úgy, hogy ma ismét műsort adunk. Ráadásul sokkal összetettebb napunk volt. Fáradtan ugyan, de belevágtunk. Színpadra kiállni úgy, h mögöttünk volt egy eseménydús délután és előttünk egy kitudja meddig tartó táncház… Máig imádom a színpadon töltött idő minden pillanatát. Gyorsan lement a műsor, és általában utána nincs más dolgunk mint összepakolunk és hazamegyünk. De most nem így volt. Előttünk volt még a táncház. Annyira élveztem! Bakatorral táncházazni külön jó volt, a hangulatban nem volt kivetnivaló. Felmentem a galériába és leírtam mit érzek. Úristen!.. A zenekar nézve , a táncolókat látva.. Mindig szeretnék ilyen estéket.. Ezt a világot soha nem szeretném otthagyni!

Jó érzés tudni, hogy még semmi nincs veszve. Még előttem áll az egész élet, és én bármikor változtathatok rajta. Az én életemen.
Annyira boldog voltam, annyira örültem amikor rá találtam a világomra. Amikor rájöttem, hogy mi érdekel engem igazán. Arra a pillanatra máig emlékszem, amikor rádöbbentem, hogy az írás az amivel igazán foglalkozni szeretnék. Írni ameddig csak lehet. Másra nincs szükségem. Tollra és papírra. Gondolataim meg mindig vannak… Nincs bonyolult életem. Vagy szerteágazó. 2 ága van. Az írás és a tánc. Nem akarom, h eljöjjön az a nap, amikor búcsút intek a többieknek és azt mondom: Köszönöm szépen nem tudom tovább csinálni. Ott állok a színpadon szemben az egész csoporttal, és nekem el kell szakadnom tőlük. Nem tudhatom mit hoz az elkövetkezendő egy év. Nehéz időszak a mostani. Minden nap minden este elgondolkozom azon, mi az amit már letettem. És mi az amit el szeretnék érni, amit fel szeretnék építeni. Minden nap teszek az álmaimért, de nagyon nehéz. Összetehetem a 2 kezem, amiért van fedél a fejem fölött, meleg ruhám télen, meleg ételem mindennap. Mindenem megvan egy sikeres élethez. Ahhoz, h a céljaimat elérhessem.
Éppen ezért nem adhatom föl…

A magánynak több típusa van. Van például a baráti magány és a szerelmi magány. Én a szerelemben vagyok magányos.

Barátnőm szerencsére nagyon sok van. Barátom is akad, ilyen tekintetben igazán nem lehet okom panaszra.

15-16 évesen nem tudta elrontani a kedvem a tudat, hogy egyedülálló vagyok. Lassan 19 éves leszek és a magány egyre gyötrőbbé válik. Már foglalkozom a jövőmmel, azzal hogy mit szeretnék csinálni, egészen határozott elképzeléseim vannak, örülök hogy többé nem kell a sötétben tapogatóznom.

Ezekben a tervekben és elképzelésekben azonban mindig van egy kérdőjel. Kivel fogom az áhított sikereket elérni? Lesz e ilyen egyáltalán? És ha van, akkor hol van most? Vajon élek e meg az életben olyan pillanatokat- perceket-órákat, amikor fogom a kezét, és vajon fogja e nekem valaki egyszer szerelemmel mondani, hogy szeretlek?!

Ahogy telik az idő, élem át az eseményeket sorban- gondolok itt a ballagásra és az érettségire, – még inkább egybeforr a napjaimmal az, hogy vajon leszek e szerelmes, és vajon fogok e valaha élni kapcsolatban..

Igen, jól lehet még előttem az egész élet, de már vettem részt olyan eseményeken, ahol jó lett volna ha úgy tudok ott lenni, hogy van mellettem valaki. Ezelőtt 2-3 évvel semmiféle elképzelésem nem volt. Mostanra azonban van elképzelésem. De ha belegondolok, minek az, ha sehol sincs senki? Legalább elmondhatnám, hogy Igen, X. Y. érdeklődik irántam, de Ő nem illik bele a” körbe”.

Nagyon egyedül érzem magam. Nem tudom mennyi / de azért valamennyi biztosan/ esélyem nekem is van a szerelemre. Biztosan én is hibás vagyok ebben a helyzetben belsőleg.. Talán ha jobban bíznék magamban, ha fel mernék oldódni társaságban, ha nem lennék ennyire zárkózott.. A külsőségeken azonban nem tudok változtatni.. Az arcomon lévő hibák, tinédzserdolog ahogy mondják, mégis úgy érzem, hogy összetehetem a két kezem, amiért ennyi és nem sokkal több.. Másrészről ott van a ” Szeretni valakit valamiért..”

Aki szeret, az elfogad úgy ahogy vagyok. De ki? Lesz ilyen egyáltalán??

Látom a szerelmespárokat, vadidegeneket is, és azokat is akik a környezetemben vannak és nem tudok örülni nekik teljes szívvel. Mert már elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés, és a magány érzése.. Én mikor..? A távoli jövőkép.. Én a barátommal kézen fogva..

Természetesen örülök, hogyne örülnék, de az örömmel ez is párosul.

Sok nehézség jár együtt a szerelemmel, ezzel tisztában vagyok, a konfliktusok stb.. De arról, hogy milyen benne lenni, fogalmam sincs.

Igen van elképzelésem. Mégis értelmetlennek tartom, hogy azzal foglalkozzam, mert erősíti bennem a tudatot, hogy sehol semerre senki.

Borzasztóan magányos vagyok ilyen tekintetben és nyomasztó, hogy nem látok kiutat ebből a helyzetből jelenleg. És a közeljövőben..

Egy apróbb sérülés miatt kiestem a táncból. Ez idő nem volt több 2 hétnél. Mégis mintha a külvilágtól zártak volna el.. 12 év állandó, masszív tánc után minden ” muszáj”-ból elhalasztott próba felér egy érvágással. Nehéz ez, igazán az érti aki benne van ebben a világban. Mint a homokórában amikor peregnek sorban a homokszemek, úgy teltek számomra az órák a percek. Sok idő volt az a 2 hét. Aztán eljött a várva várt nap. Születésnapom másnapja, érettségi másnapja, új életem első napja. Visszatérhettem a színpadra. Örültem, hogy a művelődési házban próbáltunk. De a mai nap volt mégis igazán amit a visszatérésnek tekinthetek.. Ugyanis ma fellépés volt. Újra közönség előtt lehettem, Isten tudja mióta vártam. Jó hát voltak bizonyos körülmények, de hát na..A lényeg a táncruha, csizma, a közönség és a társaság. A társaság. Ez a társaság. Ahol ebben a pillanatban is vagyok. Ha egy szóval lehetne őket jellemezni, azt tudnám rájuk mondani: őrültek. Ők hiányoztak kiesésem ideje alatt a leginkább. Csak nézem őket és hallgatok. Nem szólok egy szót sem. Hallgatom figyelem őket, ahogy mindenki belevág a másik szavába, egy levegővétellel el akar mondani mindenki mindent. A háttérben a német-görög összecsapás. Ez így jó, ez így szép. Ez így teljes. Én ide tartozom, közéjük. Fáradt vagyok és álmos is ők mégis ébren tudnak tartani. Pedig csak fekszem az ágyban és nem szólok egy szót sem. Ezek az emberek mindig el tudják terelni a gondolataim a nyomasztó dolgokról. Mellettük tudok igazán önmagam lenni.

Véletlenül jött.. Tulajdonképpen egy este alatt. Pontosan emlékszem. 2009. 12.14. Amikor úgy léptem be a Kölcsey központba, hogy egy kicsit kapcsolódom anyával és úgy jöttem ki, hogy nekem egyszer el kell menni az Operett színházba.. Amikor megismersz egy embert, el kezd érdekelni az élete. Honnan jött, mit csinál… és ezekhez hasonló dolgok. Velem is így volt. Hazamentem és utánanéztem. Tulajdonképpen így kezdődött. Ekkor már kezdtem rátalálni az írásra és egyre inkább tudatosult, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Azt nem gondoltam volna, hogy egy a “kör” egyszer majd kibővül. Nem gondoltam volna, hogy egyszer nem csak az írás lesz a mindenem, hanem a színház, annak működése, egy darab színpadra állítása és tulajdonképpen az egész színházi világ. Az azt követő napokban minden foglalkoztatott, ami a Bp.i Operett színházhoz kapcsolódott. Több mint 2 és fél év kellett ahhoz, hogy beléphessek az ajtón. Azon az ajtón, ami tényleg két világot választ el egymástól. A valódi világot az álmok világától. Még soha nem voltam a nagyteremben.. egyszer éreztem meg, hogy milyen is lehet, méghozzá akkor, amikor Lengyelországban az operai fellépésünk alkalmával fenn voltunk azon a hatalmas színpadon, szemben a reflektorokkal, előttünk pedig a hatalmas nézőtér. Valami ehhez hasonló érzés lehet a Operettben is. Gondolom. Nem tudom azt mondani, hogy türelmetlenül várom a napot, amikor végre ott lehetek egy előadáson, mert nem így van. Persze várom, de tapasztalataim szerint, minél tovább várok valamit, annál nagyobb lesz a varázsa.. én ebben hiszek. Nincs olyan alkalom, ha Pesten járunk, hogy ne menjünk el előtte. Néha több, néha kevesebb időt töltünk el abban az utcában, de nekem minden alkalom egyformán felejthetetlen. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy partnerek ebben.. Egyszer majd én is ott leszek és részese leszek egy előadásnak. Tulajdonképpen majdnem mindegy is, hogy melyik lesz az.. csak Ott legyen!

Üdvözlet Mindenkinek! 🙂

Azért indítottam a blogomat, mert amióta az eszemet tudom, állandóan írok. Azonban most úgy gondoltam, hogy ideje az írásaimat megosztani másokkal is 🙂

Érdekel a művészet, a színház, 13 éve pedig néptáncolok, amitől nagyon sok felejthetetlen pillanatot kaptam.  Jelenleg a DRHE sajtótechnikus szakán tanulok, de feltett szándékom, hogy 2 év múlva Pesten folytathassam tanulmányaimat hasonló területen. A legnagyobb vágyam, hogy egyszer egy saját könyvem jelenhesssen meg 🙂

Üdvözlet a(z) Cafeblog honlapon. Ez az első bejegyzés, amelyet a Cafeblog előkészített a honlap tulajdonosának. Törölhető, tetszőlegesen szerkeszthető, és már kezdődhet is a honlap tartalommal történő feltöltésének szép és fárasztó folyamata!
Sok sikert!