Egy apróbb sérülés miatt kiestem a táncból. Ez idő nem volt több 2 hétnél. Mégis mintha a külvilágtól zártak volna el.. 12 év állandó, masszív tánc után minden ” muszáj”-ból elhalasztott próba felér egy érvágással. Nehéz ez, igazán az érti aki benne van ebben a világban. Mint a homokórában amikor peregnek sorban a homokszemek, úgy teltek számomra az órák a percek. Sok idő volt az a 2 hét. Aztán eljött a várva várt nap. Születésnapom másnapja, érettségi másnapja, új életem első napja. Visszatérhettem a színpadra. Örültem, hogy a művelődési házban próbáltunk. De a mai nap volt mégis igazán amit a visszatérésnek tekinthetek.. Ugyanis ma fellépés volt. Újra közönség előtt lehettem, Isten tudja mióta vártam. Jó hát voltak bizonyos körülmények, de hát na..A lényeg a táncruha, csizma, a közönség és a társaság. A társaság. Ez a társaság. Ahol ebben a pillanatban is vagyok. Ha egy szóval lehetne őket jellemezni, azt tudnám rájuk mondani: őrültek. Ők hiányoztak kiesésem ideje alatt a leginkább. Csak nézem őket és hallgatok. Nem szólok egy szót sem. Hallgatom figyelem őket, ahogy mindenki belevág a másik szavába, egy levegővétellel el akar mondani mindenki mindent. A háttérben a német-görög összecsapás. Ez így jó, ez így szép. Ez így teljes. Én ide tartozom, közéjük. Fáradt vagyok és álmos is ők mégis ébren tudnak tartani. Pedig csak fekszem az ágyban és nem szólok egy szót sem. Ezek az emberek mindig el tudják terelni a gondolataim a nyomasztó dolgokról. Mellettük tudok igazán önmagam lenni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: