Az élet egy film, aminek Te vagy a rendezője!

Nem tudom megírni. Annyi mindent mondhatnék pedig. Már rég meg kellett volna csinálni, de én ( szokás szerint ezt is) az utolsó pillanatra hagytam. De mégis mit írjak? Mi tudnék elmondani magamról? Ne legyen csöpögős, ne legyen összecsapott…
Talán kezdhetném azzal, hogy általános iskola végén kissé rémülve tapasztaltam, hogy egyre több osztálytársamnak van egész komoly terve a jövőt illetően. Kifejezett szakirányokra mennek tovább, egy bizonyos irányban folytatják tanulmányaikat. Én miért nem? Miért nem tudom megmondani, hogy merre tovább? Miért van az, hogy akármilyen terület mondanak nekem, az számomra mind semleges. Humán tagozatra mentem tovább. Gondoltam adok magamnak 4 évet, meglátjuk mi lesz. Majd akkor leszek igazán nagy bajban, ha majd gimnázium végén is hasonló cipőben fogok járni… Aztán két évvel később mintha valami változott volna. Mindennek a gyökere egy koncert volt. Az ott ért hatások, a fények, a hangulat, a fellépő művészek közvetlensége olyan hatással volt rám, hogy úgy éreztem, nekem ezt le kell írnom. Miközben az ott elhangzott dalokat hallgattam, néha néha becsuktam a szemem és egy kicsit elvonatkoztattam az estétől. Ezeknek az embereknek az volt a céljuk, hogy szípadon állhassanak, énekeljenek, a nézőknek felejthetetlen pillanatokat nyűjtsanak. Ezért tanultak, ezért küzdöttek meg minden nehézséggel, de megcsinálták, mert most itt állnak a teátrum előtt. Sikeres életük van, hiszen azt csinálják amit szeretnek, teljesült az álmuk. Lehet, hogy egy kicsit túlzás volt ezt gondolni, hiszen részletesen egyikőjük életpályáját sem ismertem, fogalmam sem volt arról, hogy ez igaz e vagy sem. Valóban színpadon szerettek volna állni, vagy egy véletlen folyamán kerültek közel az énekléshez. Mindenesetre jó volt ezt gondolni, mert úgy éreztem, hogy erőre kaptam. Én is ezt szeretném elérni! Ne az határozza meg az életemet, hogy melyik állás mennyire fizet jól, melyik munka az, ahol könnyebb elhelyezkedni. Én az álmaimnak szeretnék élni, és majd csak akkor feladni, amikor már végképp nincs esély. Az este után úgy éreztem, hogy ez meg kell örökíteni, mert érzem, hogy valami történni fog. Onnantól kezdve nem volt megállás. Néhány nappal később volt az egyik barátnőm születésnapja, én pedig arra gondoltam, mi lenne, ha tárgyi ajándék helyett inkább írnék neki. Ilyenre úgysem volt példa. Miután rímbe szedtem az addigi életét, jött a hír, hogy fellépésünk lesz Erdélyben. Mi lenne ha írnék róla? Valahogy így kezdődött.

Nem is olyan nehéz önportrét írni.. meg van az első része.

…senkinek.
Amikor elkezdtem az egyetemet, megfogadtam ( pedig 19 év alatt rájöhettem volna, hogy a fogadalmakat képtelen vagyok betartani), hogy mindent megteszek azért, hogy minél jobb eredménnyel zárhassam a félévet. Nem így lett. Mint megannyi fogadalmam, ez is megbukott. Senkit nem okolhatok a most kialakult helyzetért, csak saját magamat. Jó, azért ennyire nem tragikus a helyzet, őszintén szólva lehetne sokkal rosszabb is, de magamhoz képest ez sem jó. Tudom, hogy ennél több vagyok.
Úgyhogy, mint megannyi más alkalommal, ezúttal is csalódást okoztam magamnak. Tulajdonképpen már megszokhattam volna… Pillanatnyilag úgy érzem, hogy felesleges írói karrierről ábrándoznom. Valami hang belül azt mondja, hogy én erre nem vagyok képes. Nem tudom, lehet h holnap már teljesen másképp fogom látni a dolgokat, tisztábban, jobban, most valahogy olyan. minden mindegy. Pedig mindig büszke voltam arra, hogy nem csak ” lógok a levegőben”, hogy majd lesz valahogy, hanem céljaim vannak, úton vagyok feléjük. Most nem ezt érzem. Nem vagyok biztos benne, hogy megtudom csinálni, hiszen még egy félévet sem vagyok képes végigvinni úgy, hogy igazán elégedett legyek. Még hátravannak a vizsgák, sokat javíthatok, de jobb lett volna, ha már azoknak is úgy indulok neki, hogy minden rendben van. Most valahogy nem. Nincsenek rendben a dolgok. Ahelyett, hogy nekiülnék a tananyagoknak, először azzal kell foglalkoznom, hogy a gondolataimat helyrerázzam. Ez nem jó szemlélet, én is tudom, nem kellene ennyire negatívan állni a dolgoknak. Talán bennem van a hiba..

Leesett az első igazi, maradandó hó.
Olyan szép volt az út tegnap este a fényekkel. A hosszú napom után az egyetemen nem éreztem magam fáradtnak, ahogy lépdeltem a hóban. Minden gondomat feledtetett a látvány. Jó nyilván láttam már ilyet többször is, de igazán az idén, most volt ez először. A gondolataim teljesen elkalandoztak, valahol Pesten jártam a színház körül.. ahogy általában. Még várat magára ez az esemény, az, hogy ott lehessek, de tudom, hogy egyre közeledik. Szóval gondolatban ott jártam és olyan jó volt, hogy egy autó sem járt éppen , csak magam voltam. Kikapcsoltam a zenét és hallgattam a csendet. Néha felnéztem az égre, ahogy a csillagok rám ragyogtak, szeretem, hogy korán sötétedik. Az egész olyan mesés volt, amikor pedig hazaértem, akkor mintha teletöltődtem volna energiával.
Még sok sok ilyen estét szeretnék 🙂

Életem első vizsgaidőszaka… Körülbelül olyan érzésem van, mit amikor érettségiztünk. Úgy félek tőle, mint ahogy májusban féltem.
Igazság szerint hiszek azoknak, akik azt mondják, hogy ha rendesen készülök rá, nem lehet nagyon nagy baj. Ez aztán már tényleg rajtam múlik, hogy hogy teljesítek a vizsgákon, ez jó bizonyítási lehetőség magamnak. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor megtudtam egy egy tantárgyról, hogy írásbeli vizsga van belőlük. Amikor írni kell, akkor nincs baj. Na de amikor odakerül a sor, hogy beszélj, azért ott már nehézkesebb a dolog. Zavarban vagyok és el kell telnie egy bizonyos időnek ahhoz, hogy magabiztosan tudjak beszélni még akkor is, ha belül érzem, hogy nem vagyok felkészült.
Nagy megkönnyebbülést fogok érezni a péntek lezárultával, hiszen véget ért életem első szorgalmi időszaka és ha összességében nézem a dolgokat, azt hiszem meg vagyok elégedve. Nyilván nem volt tökéletes, van még hova fejlődni, de magamhoz képest jól teljesítettem. A beadandó dolgok, a zárthelyi dolgozatok mellett nekem egyaránt fontos, hogy belül mit érzek, mennyire érzem magam magabiztosabbnak napról napra.
Én megtettem amit lehetett. Ezidáig. Ugyan még csak hétfő van, előttem a hét néhány feladattal, de meg fogom tudni csinálni.
Úgy, ahogyan a vizsgákat is… 🙂

Csak ülök és figyelem a többieket. A családot. A tesómat, ahogy a kisházakat rendezgeti a szekrényen, porcukrot szórva rájuk, mintha egy kisváos lenne, az első hóval. Aztán apát, ahogyan az összegabalyodott égősorokon próbál segíteni, anyát, ahogy a girlandokkal az ajtókat, a karnist díszíti. Kinn pedig esik a hó.
Az egész annyira meghitt, annyira ünnepi. Szeretem az évnek ezt az időszakát. Kicsit el tudok gondolkozni az elmúlt hónapokon. Halkan karácsonyi lemez szól, bár ilyen lehetne minden nap!
Kicsit mérlegelni lehet az elmúlt hónapokat, számba venni az elhalasztott lehetőségeket, és.. hát úgy általában mindent.
Én is ezt tettem. Hál’ Istennek most boldognak érzem magam, meg kiegyensúlyozottnak, szólva olyan ” minden rendben van” érzésnek vagyok a hatalmában, úgyogy kifejezetten könnyen ment magamban az év értékelése. Azért szoktam ezt ilyenkor megtenni, mert karácsonykor a szeretteimmel szeretnék lenni és minden pillanatát megélni az ünnepnek, úgyhogy ott, akkor nem ez fér bele, szilveszterkor pedig ugye az ünneplésé a főszerep, úgyhogy ott megint nem. Ezt ilyenkor kell. Nekem eddig mindig bevált 🙂

Még 5 tanítási nap és vége az első félévnek az egyetemen. Ez azért durva. Amikor elkezdődött emlékeszem mennyire ideges voltam, még a naplómba is írtam erről. Senkit nem ismertem és ez nagyon zavart. Ahogy kezdtem beleszokni, éreztem, hogy kinyílik a világ előttem. Persze volt ami a földön tartson, a dolgozatokra készülés és a beadandó dolgok elkészítése.., de néa úgy éreztem, hogy elszállok a boldogságól, hogy mostmár valóban azt tanulhatom amit szeretek. Szerencsére az első hét után meg tudtam mondani, mik azok a tantárgyak, amik igazán érdekelnek, szerencsére minden nap van valamelyik, úgyhogy igazán érdemes minden nap felkelni. Jól döntöttem, amikor ezt a szakot választottam, hisze próbára teszem vele magam nap, mint nap. Gnodolok itt például arra, amikor ki kell állni a többiek elé és beszélni kell, az ilyen nekem sose ment. Mindig is nyuszi voltam hozzá. Mostanában pedig úgy érzem megváltoztam, mintha egyre bátrabb lennék és ez nagyon jó. Néhány napja pedig felmerült bennem, hogy a 2 év után, talán egy másik szakot is jó lenne ott elvégezni, de az az igaszság, hogy nagyra törő álmaim vannak, azokra szeretnék koncentrálni.
Ha városilag kellene leírnom, a jövőmet, akkor mindenképpe azt mondanám, hogy Budapest. Nem tudom, hogy mikor vagy hogy munka vagy tanulás miatt, de mindenképpen ott szeretnék élni. Valahogy úgy érzem, hogy a vágyaim kinőtték a várost, amelyben élek…

Általában mindig megtervezem mit akarok csinálni az elkövetkezendő x órában. Néha van, hogy táblázatszerűen leírom, hogy 12:00tól 15:00ig most ezt csinálom, 15:00tól 16:30ig pedig ezt, de általában nincs ezekből semmi…
Nagy úr a lustaság.. Tudom, hogy nincs ez rendjén. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki talán a legtöbbször azt a mondatot mondta ki élete során, hogy mindjárt nekikezdek. Mindjárt elindulok és megcsniálom ezt, vagy megtanulom azt, de nem most. Majd 5, 10 perc, vagy félóra múlva. Azzal mivel lesz jobb, hogy húzom a dolgot? Nem tudom, mert soha nem éreztem azt, hogy megérné a várakozás. Vagy annyival jobban érezném magam még félóra alvástól.
Rendszeresen érzek bűntudatot, hiszen magammal tolok ki, estére felgyűlnek a feladatok, amikor már fáradtnak érzem magam, már nincs kedvem velük foglalkozni, de mégis kell. Nincs lehetőség azt mondani, hogy majd később, mert eltelt az idő.
Letelt a nap, én pedig semmire sem haladtam.

Amikor megkérdezik őlem, hogy mi szeretnék lenni, csak ennyit mondok: Írni szeretnék!

Nem mondom ki konkrétan , hogy költő, azt sem hogy író, és azt sem, hogy forgatókönyíró, vagy dalszövegíró. Valahogy minden egyszerre. Van egy mondás, hogy csináld azt, amit szeresz.

Én, írni szeretnék.

Mert azzal kifejezhetem ki vagyok igazán, ki rejtőzik a 18 éves, örök álmodozó arc mögött.

Az írással kapcsolatokat alakíthatok, örömet okozhatok, vagy éppen saját magamon segíthetek. Leírni, papírra vetni mindent, ami boldoggá tett, vagy ami nyomasztott. A képzeletem szüleményei nem vesznek el. Azzal, hogy leírtam, rögzítettem. Hetek múlva, ha előveszem, talán folytatom és egész jó kis történet kerekedhet ki belőle.

Írni szeretnék!

Forgatókönyvet. Lapra vetni melyik színész, kinek mikor mit mond. Mi van ekkor színpadon, melyik jelenet következik.. Hamarabb ismerem meg a darabot részleteiben, mint a színészek. Imádnám! A néző előadáskor nem gondol magára a forgatókönyvíróra. A színpadot nézi, a színészeket.Az eseményeket figyeli. De én tudom, hogy ennyivel, én is hozzájárultam a darab színpadra állításához.

Írni szeretnék!

Verseket. Soha nem írtam pl tájverset. És soha nem írtam “megrendelésre” . Mindig csak magamtól, a velem megesett dolgokról, a hozzám közel álló emberekről. Amikor úgy éreztem, hogy jön. Vagy alkalom van rá. És egyre többre büszke vagyok. Egyik legjobb a hazatérő bítboxos vers. Szokás vagy nem, szenvedély vagy nem, nem szándékozom leszokni róla.

Írni szeretnék!

Interjúkat, cikkeket.
Interjúkat készíteni, leülni az alannyal szemben, és megismerni belülről, megismerni közelebbről, hallgatni ahogy mesél, miközben egy hang folyamatosan mondja magamban: Megcsináltad, igen, te újságíró vagy! Aztán az írásomat eljuttatni a közérdeműnek, kik közül akadnak, akik kíváncsiak az nterjúra.

Írni szeretnék!

Könyvet. Igaz történetet feldolgozni. Milyen klassz lehet, milyen izgalmas lehet utána járni a történetnek, megtudni róla minden apró részletet. Aztán összerakni az egészet. Sok munka, de ha igazán élvezed, a rabjává válhatsz.. Mesés érzés lehet, hogy azt, amin hónapokig dolgoztál, kiadják és a boltok polcaira teszik. Ott álni a könyvesboltban, a könyved élőtt, látni rajta a neved.. Több nem kell. Ha nem is veszi meg senki, akkor is alkottál valamit, amire méltón büszke lehetsz.

Valahogy én is így szeretnék érezni..

2 évvel ezelőtt betelt a pohár. Elegem lett saját magamból. Egy nap megfogadtam, hogy új embert faragok magamból. Meguntam a hosszúszárú tornacipőt, az XL-es pólókat, meguntam a ” fanyakláncos” Nagy Angélát.

Jól éreztem magam, szerettem ezt a stílus, de nem voltam nőies.. vagy hogy mondjam.

Önbizalmam nem volt elég ahhoz, hogy csak úgy egyik napról a másikra megjelenjek, egy addig számomra ismeretlen stílusban.. Szépen sorjában. A cipőboltban nem mondom, hogy nem csábított egy-két hosszúszárú, de nem azért mentem oda. Én, stílust váltok! Egy magassarkúval lettem gazdagabb, amit otthon kísérleti szempontból fel is vettem, de több ember elé nem mertem menni. Bekerült a ruhatárba 1-2 szűk farmer, csajos felső. Összeállt egy napi, teljes öltözék. Nem akadályozott már semmi, h úgy menjek suliba. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem izgultam kicsit, főleg a vélemények matt, de.. minek tagadjam, sikere lett. Jobban éreztem magabb, nőiesen, kcsit onbizalmam is lett..

Attól kezdve, jönnek az ilyen típusú ruhák, önbizalmam is lett, többször vagyok megelégedve magammal. Megtaláltam a céljamat, rátaláltam saját magamra.

Hálás vagyok a sorsnak, és saját magamnak, amiért stílust váltottam!!

Fogalmam sincs mennyi idő míg megírom. Fogalmam sincs milyen hosszú lesz, azt viszont tudom, h nem csak a BF ről szeretnék írni. Az egész mai napomat elmesélem, a BF nekem ugyanis akkor kezdődött,mikor felkeltem.

Vagyis 6kor. Mondanom sem kell alig aludtam, bizonyos tényezők miatt, meghát az izgalom, h hnap nagy nap lesz.! Mikor reggel bepakoltuk az utolsó dolgokat, csak egy dolog járt a fejemben: Dolhaidolhaidolhai.

Amikor elindultunk nem tudtam mire számítsak. Hogy működik ez az egész, milyen a szervezés, stb. Nem volt semmi baj az úton, leszámítva azt h soha nem szólt még rám ennyiszer a GPS h túlléptem a sebességet… Dehát Pestre tartok kéremszépen! A BF fesztiválra..!!

Pest alatt 60 kmrel sok lett a kamionból meg az egyre sűrűsödő forgalomból, nem éreztem már jól magam az úton, cseréltünk apával. Milyen jól tettem! Az alatt a 60 km alatt sok dolog megváltozott. FIGYELEM! Nyálas lesz! Nyálas, de igaz!

Ugyanis nem volt ami lekösse a figyelmem. Nem kellett figyelnem a táblákat, sem az autókat. Headset a telefonba, és bambulás a vakvilágba.. Ha! Hallelujah- Dolhai Attila. Ez szólt ott benn nekem, egymásután kb 4-5x. Nem is nagyon figyeltem a szövegre. Hanem arra gondoltam, h tulajdonképpen én hova tartok, és honnan indultam. Meg hasonló dolgok. Otthon akartam hagyni minden gondomat és bajomat, minden rosszat, mert ez a két napom van, h olyan élményeim legyenek, amivel kihúzhatom egy ideig… Sikerült!

Beértünk Pestre, és.. hát na.. nagyon jól éreztem magam! Ez az én városom az én helyem.

A fejemben továbbra is Dolhaidolhaidolhai..

Nyakunkba vettük a várost, mivel miután kicuccoltunk úgy volt h elmegyünk nekem csizmát venni. De azt hiszem lehetetlent kértem. Sehol nem találtunk olyan csizmát amilyet szerettem volna. Más pedig nem akarok.. nem nagyon végső esetben.
Szóval a körutunk után megérkeztünk Az utcába. Úristen.. Hát amilyen magabiztossággal néztem bele itt, a szálláson a tükörbe, h na most tényleg jól nézek ki, az olyan szinten el is szállt ahogy megérkeztünk.. Mit gondolnak rólam az emberek.. stb.. hasonló dolgoka. Mikor anyáék beültek egy kávézóba, akkor.. hát mondom én nem bírom itt tovább én a színpad körül akarok lenni, és odamentem.
A fejemben továbbra is Dolhaidolhaidolhai.

Egyre erősebben, mert egyre közelebb volt a színpadra lépése.. agyon jó volt újra veletek beszélgetni

Feszengve éreztem magam még a legelején. Nem akartam h azt higyjék h nem érdekelnek, dehogyis egyáltalán enm így vt. de egyszerűen voltam olyan izgalomban belül, h .. Az opiba folyamatosan benézegettem, meg a kivetítpn volt részet a Saigonból azt néztem.

Rájöttem valamire. Sokat változtam az elmúlt években. Emlékeztek mikor írtam még régebben, h hogy felkavar ha híres embert látok? Ma már annyira nem Vannak kivételek, de azt hiszem ebből kinőttem, h úristen ott van ez úristen ott vn az. Ezt ma éreztem.

Ahogyan azt is, h láthattam én már Attilát egy párszor, itt ott, autogramm és közös kép, akkor is ő az az ember akitől tényleg kész tudok lenni. Aki előtt zavarban vagyok akkor is ha nem lát. Mert ez nem távolság függő. Nem korfüggő. Nekem ő egy olyasvalaki, akit nem csöpögősen, de jobban szeretek másnál. És ez nem azt jelenti, h senkit nem szeretek. Mindenkit szeretek, de ő fentebb van.

Ahogy megláttam, lement az első 5 mp, mikor is tényleg felfogtam, és hátranétem Judithhra. Abban minden benne volt. Megkönnyebülés afelől h itt vagyok, Boldogság afelől h.. h.. egyszerűen minden.. és talán egy kis örömkönny is..

Pörgött a műsör, és megvallom őszintén voltak ismeretlen arcok. Pörgött a műsör, és egyre inkább éreztem a bulit.MMint h az elején még dolhaidolhaidolhai. A vége felé fenn, ahogy ültünk a szobron, már : Igen én itt vagyok a Broadwayn! Megismerkedtem Zenével és Papival is

Aztán az utolsó blokkban amikor Attila énekelt, azután elköszöntem és visszamentem anyáékhoz, akik még mindig ott ültek a kévázóban És olyat láttam mint még soha! A moulin rouge és a színpad között vt az összes művész. Hát apám! Attila úgy táncolt, olyan jól éreztem magát! Felszabadult volt:D Bereczki Zolival hülyéskedett sokat, aztán meg mindanyyian felmentek a színpadra!! Azt mondjuk megnéztem volna szemből.

Jah, utána elmentünk étterembe vacsorázni, éés mikor jöttünk visszafelé, akkor egy kávézóban -teraszán ült a Bereczki Zoli és a Szinetár Dóra

ennyit az első napról.
Leírhatatlan. Mert részese lehettem.

Ma reggel kinyitottam a szemem, ó 7 óra múlt nem sokkal.. szuper vagyok még nyugi van egy kicsit.. ahha.. dehát Broadway fesztivál!!! Ki az ágyból, be a kádba, ki a kádból bele a ruhába, mehetünk reggelizni.. kb le nem lehetett lőni.. Reggeli az óriási adrenalin bombával indult, éreztem h ott van az a bomba, még van ideje robbanni.. de már tudtam h ott van. Reggeli után elmentünk metróval- látnotok kellett vna tesómat h félt egyemmeg- a Váci utcára vásárolni.. elsősorban ugye a csizmát.. és! nem hiszitek el.. találtunk! Szerencsére.

Na de hát ugye az idő telt, mi mászkáltunk nézelődtünk vásároltunk itt ott amott és ott jártunk a fél 1 nem ettünk semmit, az idő pedig közeleg.. Beültünk oda ahova tegnap is, de nem bírtam várni. Már minden bajom vt.. Néztem közben az embereket, valahogy mégis teljen az idő, meg megbeszéltük a délutánt- hangsúlyozom a bombát továbbra is éreztem..-, aztán kihozták a kajámat. Megettem, de a számlát nem vártam meg. Jó érzés volt otthagyni anyáékat. Ezt ne értsétek félre. Olyan értelemben, h igen ők jobra, és balra, ők mennek várost nézni, mert azt szertik, és a másik orányba, az operettszínházhoz, mert nekem az a minden. Akkor is ha tudjuk h hányszor voltam.. Na, és megvolt a nagy találkozó és elkezdődött az “ülésmaraton”.. és imádtam.. Úgy néztem 234554323453x az opira mint aki még sosem látta.. imádtam azt a közeget, a társaság minden emberét, a helyet úristen minden! A bomba pdig ott volt.. a gyomromban.. már sokkal jobban. Senkit nem akarok megbántani, meg semmi ilyesmi, de marha hosszú tud lenni egy olyan kiskoncert, ami után jön az az ember akit te vársz, d emég azt a kiskoncertet végig kell hallgatnod. Bereczkrsiz egyszer odafordult hozzám- ott jött ki Attila az ajtón! – mondta. Én úgy felálltam ott fen a padon..!! azért jöttem Még nem robbantam.. nagyon dobogott a szívem, de imádomm magamban h az ilyeneket tudom leplezni.. bizonyos határig.. A szóló szaxofon már nekem is sok volt.. Ott már nem bírtam.. A mécses jelentem eltört. Sok volt egyszerre. Opi előtt, a fórumosok gyűrűjében, függetlenül mert a család valahol odébb.. színpadon Attila, 1 év 2 hónap után én is látom. Nem bírtam tartani magam. Na nem nagysírásra kell gondolni, de volt szemtörölgetés.. Megérintett a dolog nagyon. A bomba akkorra már odalett…

Attila kiskoncertjét imádtam. ( ki gondolta vna, mi? ) De komolyan. Kicsit magaménak éreztem. Hogy ez az enyém. Otthon hagytam minden gondomat bajomat 2 napra teljesen kikpcsolhatok, és ez a koncert ennek a része.. Annyira szerettem nézni, az összes hülyeségével együtt. Csöpögős? Megkaptam már.. suliból. Na és? Így vagyok csak én. Az utolsó lépcsőfokig figyyeltem.. mikor a koncert végén lement a színpadról.

ennyit a második napról 😀

Úgy terveztem, h ma reggel mielőtt mindenki felkel, kimegyek az opihoz. leülni a padra, és ott befejezni papíron a beszámolót. Olyan szépen megálmodtam..! Mazsi.. a vágyakkal, emlékekkel, feltöltődéssel teli Mazsi, ül a Kálmán Imre szobron, és ír. Az Opival szemben. Igen ám, csak h a megálmodás a végén nem csak képletes dolog volt, hanem szószerinti, így szépen elaludtam..

Jó, hát sajnáltam a dolgot, de na.. szép lesz ez ilyen befejezés nélkül is. Reggeli megvolt, beültünk a kocsiba. Nem én vezettem. Ugyanis egyrészt a csomagok miatt.. ( a vásárlástól megnövekedett táskák és szatyrok száma miaat jobb volt h én ülök hátul, és úgy ültünk, mint amikor “Mazsinak még nincs jogsija” időt éltük. Ez volt az egyik indok, a másik peig, h akkor jött ki rajtam az az adrenalin meg bomba meg minden.. Kéremszépen ilyen utoljára egészen pontosan 2010 07 16án voltam. Ez a “Dolhai Attila koncert volt” oldalam… énekeltem hülyültem, bevontam tesómat, kész voltam.

Na igen. Ott tartottam h elindultunk. Nem jöttünk ki egyből Pestről, hanem elmentünk egy két helyre, ahova apát fűzik emlékek, mi is megnéztük. Olyan aranyos volt ” Amikor akkora voltam mint Bogi, vagy talán kisebb….” Aztán elmentünk az Írók Boltja mellett. Ha tudom h ilyen van…!! Írók boltja. Hát az kell nekem! De talán akarattal nem került bele ebbe a 3 napba. Hogy legyen egy újabb indok felmenni legközelebb Pestre.. És.. hát… kérem tisztelettel.. megálltunk a “dobpergés” Az utcában! Azt hiszem h nem telt el úgy Pesti utunk, hogy ne mentünk vna rajta végig. Akkor is ha nem Opi vagy Attila miatt mentünk fel. Séltáltunk, és lőjjetek le de én nem is tudtam h lábnyomok vannak a betonban! Azt sorba néztük, aztán bekanyarodtunk a Mozsár utcára köszönöm az infót!!

Fotózkodás itt ott- visszaültem a megszokott helyre a szobron!!

És indultunk. Mosmár tényleg haza. Ha egy másik világba, ahová 18 éve tartozom, most mégis úgy érzem h megváltozott valami. Amikor mentünk az Üllői úton, szemben a napsütéssel.. a napfénnyel.. Magamm mögött hagytam egy világot, h újra beléphessek oda ahonnan jöttem, egy új emberként. Megtanított a Broadway arra, hogy soha ne adjam fel, mert egyszer eljön az én időm is, amikor én is ott leszek a sorok között. Elgondolkodtatott, és helyrerázott bennem gondolatokat. Továbbá megerősítette a tudatot, hogy igen, én tényleg Pestre szeretnék menni továbbtanulni. Drasztikus lépéseket kell tennem h minél inkább ráfogjam magam a tanulásra, mert a saját életemről van szó. Becsuktam a szemem.. headset be.. szólt Attila.. én meg elaludtam.

Olyat aludtam…!! Vagy 2-2 és fél órát. Aztán a kaja után beugrottunk a Corába Debrecenbe, és jöttünk haza, ahol is ugyanolyan állapotba kerültem mint mikor elindultunk.

Életem legnagyobb élménye volt a Broadway Fesztivál.